Osloi kalandjaim kezdete

A nap egész jól ment a különös aggódáson és szomorkodásokon kívül, amíg ki nem derült a repülőtéren a beszállás előtt 5 perccel, hogy nincs szállásom. Egy kicsit aggódtam. Na jó, nem kicsit. Az történt ugyanis, hogy megírtam Zsuzsinak, kb. mikor érek oda a koleszhoz, és hogy legyen szíves lejönni segíteni. Mire ő a válaszában írta, hogy nem ott van, hanem hostelban. Mire felhívtam, s kiderült, nem kapta meg a szobáját, mert az előző lakó nem költözött ki péntekig, és ezért csak hétfőn költözhet be, én meg kedden tudnék oda menni. Na ja, de addig hol lakok, kérdeztem én, végülis magamtól. Három napig nem aludhatok sem a repülőtéren, sem a buszpályaudvaron. Telefon Bencének, aki kb 100 m-rel lehetett arrébb a reptéren belül. Megnyugtatott, ne aggódjak. Aztán hívtam Rékát, de ki volt kpcsolva. Felszállás előtt szívszorongató érzés volt Bencét látni a teraszon, amint a kezét napellenzőként használva (na, erre itt nem lenne szüksége, állítólag tegnap sütött a nap, ma azonban egész délután, mióta itt vagyok, esik és hideg van és pfuj...) a tömegben engem keresett. Integettem egyet félénken, mert nem voltam 100%-osan biztos benne először, hogy ő az. De kiderült, hogy jól láttam. Nem hiányzott ahhoz sok, hogy elsírjam magam felszálláskor.
Magyarországon és még asszem Németországig minden szépen látszott, de a tenger és Norvégia felett tejfehér felhők, semmit nem lehetett látni, amíg le nem szálltunk és megláttam a gyönyörű fjordokat, tavakat, szép zöld füvet, erdőket.

Gondoltam, Zitáékkal közlöm, mi történt, és ha nem is tudok ott lakni, legalább a cuccomat leteszem náluk, amíg szerzek valamit. Meg is írtam neki, mi történt, és azt, mikor érkezem. Ez természetesen a repülés után volt, hisz a telefonom addig ki volt kapcsolva. Közben Réka is írt egy telefonszámot, amit felhívhatok, ha nincs helyem. Szerencsére nem kellett, mert Zita fel is hívott, miszerint már néhány napja megkérdezte Líviát, van-e hely náluk, a Sognsvann-nál a koliban, és kiderült, egy hétre ingyen enyém egy szoba, mert a tulajdonos most nincs itt. Sms-ben leírta, hogy kell odajutni, s a buszozás után elkezdődött, amit már előre, Magyarországon sejtettem. A két 20 kg-os táska és a két kézipoggyász (db-onként 5-6 kg legalább) kínkeserves taszigálása a metroig. A nehézkes felfogású kínaitól való jegyvásárlásom után tudtam, hogy sínen vagyok. Szó szerint. A 3-as metro utolsó előtti megállójáig utaztam a pakkal, ahol jobb belátásra térve mégiscsak felvettem az esőkabátomat (Bence, szuper ez a kabát, örülök, hogy megvettem!...). Valami tudatalatti sejtelmem volt, hogy esővel fogok találkozni, mert a kishátizsákban volt. Odataláltam Líviáékhoz, s második látásra (októberben már találkoztam velük az okt. 23-ai ünnepségen) beszélgettünk egy órát, babáztunk a 1,5 éves Emesével és a fél éves Z- betűvel kezdődő nevű kisfiukkal. (Sose hallottam még ezt a szép, 100%, hogy ősmagyar nevet...) Főzőtt, etetett és nevelt, miközben megbeszéltük, ki-hol-mit tanult, mióta élnek itt, mit csinálnak stb. Meghívott vacsorára, 20 perc múlva átmegyek, mert akkor jön haza a férje, aki buszvezető itt, de történelem szakos egyetemista is, ezért kaptak családos kollégiumi helyet ebben a diák-városrészben. (Közben nézek ki az ablakon, ami kicsit elkeserítő az idő miatt. Ezt hívják ők nyárnak??? Max. őszt mondanék rá.)
Lívia nagyon kedves. Biológus és teológus, elvégezte a tanárit is, PÉCSEN! Nagyon szerette. Egyébként Veszprémben élt előtte. A férje otthon és itt is tanult, de abbahagyta, taxizott, most buszozik és a történelmet végzi, már régebb óta él itt, 10 éve. Lívia mondta, még 2 gyermeket szeretnének/ne, de nem akarnak itt maradni. Jövő héttől ő, aki még a férjével ellentétben nem tud csak picurit norvégul, 1 éves nyelvtanfolyamra megy, mely a családalapítási tartózkodási engedélyhez jár.

Ja, a szobám az ő lakásuktól légvonalban 30 m, másik épület, de látom az ablakukat, csak nehéz ide feljutni. 2 kulcs van, mégse tudom soha, melyik hova illik. (Egy oda és két ideúton vagyok túl, a bőröndöm még náluk van.) Elsőre azt se tudtam, hol a lépcsőház. Mikor ideverekedtem magam, arra gondoltam, hogy: na, itt aztán könnyű az élet, ha legközelebb elsőre idetalálok, jó a memóriám...
A netbe nem tudtam lelket verni, nem tom, miért. Megkaptam a tulajdonos jelszavát és felhasználónevét hozzá, mégse akarja az igazságot. Így most a jegyzettömbbe írok.

No, lassan megyek vacsizni. Ja, természetesen a cipőm sec-perc alatt átázott. Nem tudom, mi lesz holnap. Bakancs vagy szandál...


20.55
Kezdek Bencéhez hasonlítani. Z-vel kezdődik a kisfiú neve, mi? Naná, azzal végződik. Még jó, hogy egyáltalán van benne z. Kenéz. A férj pedig Előd. Nem bonyolult a neve, mégse bírtam megjegyezni.
Az internetet próbáltam megmachinálni, mert kaptam Elődtől egy útmutatót, de nem sikerült, mert nekem nem xp-m van. Ráadásul angol a mutatott verzió, de a magyarázat norvégul van hozzá.
Ellenben úgy elfáradtam az előző 2-3 éjszaka kevés alvásába, az egész nap átizgulásába és az utazásba, hogy én most lefexem. Na jó, fogat talán mosok.

Ja, krumplileves volt, és van Norvégiában TEJFÖL!!!! Egy tejfölmatyinak ez életmentő tény! A második sült lazac volt, ami nagyon ízlett, és párolt zöldség.

No, én mentem. Utálok ágyazni és most kell...
Holnap este elmegyek Zitáékhoz és misére. Délelőtt szerintem a tóhoz.